Taehyung szemszöge
Izé, gondolkoztál már valaha azon, milyen hihetetlenül relatív dolog az idő?
Mindig ellentétesen működik az akaratunkkal, mintha törvénybe lenne foglalva, hogy a szép idők fénysebességgel rohanjanak el mellettünk, a legtragikusabb korszak percei pedig éveknek hassanak. Talán ezért vetnek olyan sok hibát mások, hisz mikor minden klappol, és rohannak a szekundumok, akkor nem jut szabad momentum a túlgondolásra. "Benne kell lennem a pillanatban, át kell élnem" - ezeket a buta dolgokat hajtogatják, ugye?
Mintha ez meghosszabbítaná a véges boldogságot, az örömöt, ami ott bújik a történésekben. Meglehet, hogy ők is tudják és ez csak amolyan vak remény, amiben bíznak, annak ellenére, hogy nagybetűs zsákutca. Persze, megeshet, hogy csak a tapasztalatlanságom beszél belőlem, hiszen valljuk be, az én időm marha lassan telik.
Az életem sosem volt felhőtlen - apa nélkül, egy megállás nélkül dolgozó anyával, nagy szegénységben nőttem fel, egyke gyerekként. Nem voltak barátaim, nem volt semmim, még emlékeim sem, ami a magányba csöppenő, normális embereknek legalább megadatik. Az egyetlen dolog, ami végigkísért idáig tartó utamon, az a fájdalmam volt.
Talán ebbe születtem bele, sőt, talán ezért vagyok itt. Hogy fájjon, hogy mást a sorsom eszméje ráébresszen arra, milyen rossz is lehetne. Számít ez egyáltalán? Miért fontos, hogy más is szenved-e?
Mert emberek vagyunk, társas lények, viszonyítunk. S van ez a valami, ez a természetes, okvetlen önzőség, ami ott van mindenkiben, bennem, benned, a családtagjaidban, az ismerőseidben és a számodra ismeretlenekben. Vagyok olyan szép, okos, tehetős, szerencsés, mint mások? Vagyok annyira elég, mint mások?
Gondoltál már erre, Izé. Tudom, mert ismerlek, hisz a részem vagy – s mert te is olyan vagy, mint én, vagy mint bárki más. Emberi.
Hibás.
Talán ezeket a sötét gondolatokat a közelgő éjfél borúsága hozza magával, de meglehet, hogy az idő előrehaladtával, a gyógyulás következtében elvesztek dolgokat, s mást kapok helyettük. Rég nem volt rohamom, jó ideje már, hogy gyötörtek a kínkeserves emlékképek, de akad más helyettük - az üresség.
A kongó, visszhangzó űr, ami mellkasom közepébe költözött, befoltozhatatlannak tűnik. Jön, s megy, mostanában gyakran, mintha folyton-folyvást mehetnékje volna. Elég idegesítő, ha engem kérdezel.
Nem érzek semmit. Se megbánást, se bűnt, még csak szomorú sem vagyok. Csak van ez a semmi, ami elég érthetetlen, hiszen, hogy lehet valami, ami nincs? A semmi azért van, mert nincs, de mégiscsak van, ezért... van. Mindegy, hagyjuk, már magam is belekavarodtam.
Üresség, s álmatlanság - kínzó kombináció. Ha hozzávesszük, hogy derekán járunk már a napnak, megkapjuk ezt a kellemetlen helyzetet, melyben jelenleg vergődöm.
Nem folyamodom altatóhoz - bár a gyógyszerek, melyeket végül rámerőltetett Jin, beváltak, hatásukat megtették, még is, műnek érzem a javulást. Mondjuk, figyelmeztetett, hogy önmagukban nem fognak meggyógyítani, nekem is akarnom kell, de annyira nehéz ilyenkor az alváson kívül bármi mást csinálni...
És immár az sem megy magától.
Egyik fekvő pozíciót cserélem a másikra, de hamar ülőhelyzetben végzem, akárhogyan henyélek, egyik sem kedvez most már. Fogalmam sincs, mit kellene csinálnom - ha tovább nézek ki a fejemből, halott leszek reggelre. Sötét van odakint, sötét van idebent, s ötletem sincs, hogy alkossak fényt, ami ezt megszüntethetné.
Reméltem tudod, hogy a villany feloltása most nem oldaná meg a problémát.
Olvasnom kellene, sorozatot néznem, rajzolnom, írnom, festenem? Bármit, csak ne feküdjek tovább, ez a végeláthatatlan gondolatmenet előbb-utóbb a végemet okozza majd.
Fényt jelen esetben csak valami új jelenthet - kétlem, hogy beválna a századjára történő nekifutás a már bevett módszerek egyikének. Valami ismeretlent kellene megpróbálnom, de ahhoz nem érzem magam elég erősnek.
Lemehetnék Jinhez, de bizonyára immár ő is pihenne. Pedig rám férne egy inkább baráti, mint sem terapeuta-féle beszélgetés. Anyáékkal nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy próbálkozni merjek. Jungkook pedig... nem tudom. Gyáva vagyok odamenni hozzá.
Hiába a kijutni akarás a puha börtönből, lehetőségek híján hamar azon kapom magam, hogy önként mászom vissza belé.
-
Az éj csendjében bújik valami – ez a megnevezhetetlen dolog, aminek nincs fizikai valója, pofátlanul rohangál fel-alá a szobádban. Figyel téged a sarokból, s mindenével azon van, hogy az elmédre sötét fátylat terítsen. Eléri, hogy emlékezz a hibákra, amiket vétettél, hogy megint ráismerj a tényre, mennyire nem vagy elég. Ez az egyetlen célja - hogy ezekkel a napfelkeltéig tönkretegyen.
A legfájóbb az egészben az, hogy nem egyszer nyert már ez a valami. Vajon hány életet vesz el ebben a pillanatban? Téged nem borzaszt el, Izé?
Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő. Az elmém legmélyebb gödreiben való áskálódás közepette elgémberednek a végtagjaim, így a szúró, kellemetlen érzés villámként hasít belém, ahogy mozgolódom a vastag takaró leple alatt.
A kényelmes pozíció megtalálása most majdnem annyira fest lehetetlennek, mint az elalvás gondolata. Ficergek, frusztrált vagyok a folytonos, fájó bizsergéstől, ami lassan az egész testemen úrrá lesz - már majdnem felnyögök kínomban, azonban egy éles, másodpercnyi hanghatás egyetlen pillanat töredéke alatt folytja belém a szót.
Valami koppan az ablakomon.
Megdermedek, elfeledkezem a sínylődésről, amin épp keresztülmegyek. Nem lehetett madár, annak ennél nagyobb hangja lett volna. Még csak nem is kopogás volt, az sem ilyen.
Valaki megdobta az ablakomat valamivel.
Egyetlen ép, ésszerű gondolat sem fogan most a koponyámban. Minden, amire gondolni tudok, az a veszélyérzet, ami azon nyomban kirobbant az ágyamból, s minden gondolkodás nélkül üldöz a folyosóra. Egyetlen másodpercet sem vagyok képes ott tölteni, ha valaki odakint van, és valamilyen oknál fogva dobálja az ablakomat.
Mi van, ha betörő? Mégis minek akarná felhívni magára figyelmet? Nem számít, mennyire logikátlan, nem tudom száműzni az ilyen, és ehhez hasonló elméleteket a fejemből. Lehet, hogy nem lopni akar – megeshet, hogy egy elvetemült sorozatgyilkos, aki élvezi, hogy ilyen első benyomást tehet!
A tehetetlen mozdulatlanságomat darabokra feszíti a bennem egyre csak halmozódó riadtság, s mihelyst átveszik felettem az irányítást az ösztönök, amelyeknek egyetlen célja a túlélés, nekilendülök. Futótempóban rugaszkodom el az amúgy mindent jelentő menedékem ajtaja elől, s hagyom, hadd vezessen ez a rajtam kívülálló, spontán magabiztosság.
Alapvetően nem is volna kérdéses, mi a végállomás. Ha minden az én irányításom alatt állna, most Jin szobájáig meg sem torpannék, azonban észre sem veszem, de JeongGuk ajtaja előtt kötök ki. Nem kopogok, nincs rá idő - az a valaki már lehet, hogy feljutott az erkélyemre!
Mindannyiunk biztonsága érdekében szinte kiszakítom kerétből a nyílászárót, miként azt szélesre tárom magam előtt.
- Jungkook!
Talán az ébreszt rá a tényre, miszerint túllihegtem a helyzetet, ahogy a fiatalabb értetlenkedve visszapillog rám. Látok az arcán némi ijedtséget, de azt hiszem, arra vár, hogy megmagyarázzam ezt az egészet. Hiába tudok vele kommunikálni, mióta beszéltünk arról a bizonyos dologról, nem igazán lógtunk egymás nyakán - még mindig akadnak problémáim a felszólalással, főleg az ehhez hasonló, kellemetlen helyzetekben.
Meglehet, hogy csak valamiféle védekező reakció ez a magam kínosságának megtagadására, de ahelyett, hogy ezen kezdenék gondolkozni, csak bámulok az egyre furcsább képet vágó JeongGukra. Sötét tincsein megcsillan a lámpa fénye, s egészen furcsa őt teljesen száraz frizurával látni. Nem visel felsőt, csak a kényelmesebbik pizsamanadrágját, bár deréktól lefelé a vastag, zöld takarója tiltja meg szemeimnek a megcsodálásának lehetőséget. Telefonját a jobb kezében szorongatja, a balját hirtelenjében most sehol sem látom.
Basszus.
- Ne haragudj, én...!
- Mi? - Azonnal felkapja a fejét, majd mikor ráismer gondolataimra, rögvest tagadó testbeszédével próbál információt közölni velem. - Esküszöm, hogy csak macskás videókat néztem!
Hogy bebizonyítsa ártatlanságát, mindkét kezét a magasba emeli, a készülékének képernyőjét felém forgatva – s no lám, tényleg egy molett macska virít annak középpontjában ahelyett, amire legelőször következtettem. Hál'Istennek.
A kínos csend hamar költözik a kettőnket elválasztó négyzetméterekre, s hiába terhelő, ahogy hirtelen a megszokottnál is lassabban vánszorognak a másodpercek, képtelen vagyok megtörni a némaságot - még szerencse, hogy Jungkooknak sosem okoz problémát a fecsegés.
- Egyébként, mi a baj? - Hálás vagyok, amiért rögtön tovább lépünk a roppant zavarbaejtő szituáción. A pirosság még mindig hevesen virít az orcámon, érzem... - Nem mintha baj lenne, hogy jöttél! Csak nagyon ijedtnek tűnsz. Rosszul vagy?
Nagyot nyelek, majd nemleges választ intek a fejemmel. Idegességemben a jobb kezem magam elé húzom, s a felkaromon felgyűrt felsőm anyagát kezdem morzsolgatni az ujjaim között. Bármit, csak ne kelljen mindenemmel a párbeszédre koncentrálnom...
- Azt hiszem, van valaki a kertben. Megdobta az ablakomat.
Nos, lehet, hogy én vagyok túl fura, hogy a betegségem műveli ezt velem, és emiatt reagálok másként bizonyos dolgokra, de Izé, ugye te nem gondolod bevett szokásnak a széles mosolygást, egy ilyen hír hallatán?
Mert JeongGuk pontosan ezt teszi éppen. Rám villantja az ezer wattos vigyorát, mintha viccet mesélnék, nem egy épp aktuális betörési kisírlétet részleteit.
- Azt hiszem, biztonságban vagyunk.
Mi? Nem értem. Egy pillanatra a lélegzetem is visszatartom, de még végig sem gondolom, hogyan kellene értetlenségemnek hangot adnom, már folytatja. Tényleg nagyon sokat tud beszélni.
- Ez csak Yoongi. Biztos Jiminhez jött, csupán be van állva, és eltévesztette az ablakot.
Szóval nem fogunk meghalni?
Minden, amit produkálni tudok, egy bólintás. Nem betörő, nem sorozatgyilkos, csak Yoongi. Ismerem őt, még ha nem is túl közelről - tudom, hogy sokat lógnak együtt Jiminnel, és az alkohol, meg egyéb nem kívánatos ügyletek miatt a Park szülők nem örülnek neki, de sosem láttam még őket este kilógni...
Tehát ezt csinálják?
Még is hogy van az, hogy Jungkook csak pár hete él velünk, de már tisztában van vele, én meg itt lakom négy hónapra, és a mai napig fel sem tűnt?
- Jimin az egyik legjobb barátom. Mondta, hogy kimennek ma, innen tudom. - Honnan..? - Rád van írva, hogy ezen morfondírozol. Túl őszinték a reakciód.
Ő halkan nevet, én pedig csak idegesen vakargatom a tarkóm, mintha az megoldást jelentene a problémámra. Már tudni sem szeretném, hányadik kompromitáló szituáció ez a mai este során.
- Nos, van kedved tovább élvezni a társaságom? Tekintsd ünneplésnek. Végül is, nem minden nap van nem-öltek-meg-minket nap!
Nem igazán tudok erre mit mondani, egy erőltetett kacajt elengedek a viccnek szánt megszólalás hallatán, de többet egyelőre nem tudok kipasszírozni magamból. Végül is, aludni már biztosan nem fogok - veszítenem nincs mit. Beleegyezésem jeléül csak beljebb lépek a rendezetlen kuckóba, s az első szabad ülőhely után kutatnak szemeim. Mindenhol szennyes ruhák, az étkészletünk bizonyos kiegészítői, vagy egyéb minden nap használatos, de nem épp a helyükön pihenő dolgokba ütközöm.
A zöldre mázolt falak poszterei, s ez a stílusos rendetlenség valahogy ordítják, ki az uralkodója ennek a szeméttelepnek. Nem tudom, hogyan lehetséges ez, hisz Jungkook egy rendezett srác - mégsem tudnám eltéveszteni. Ezen négy fal közé maga JeongGuk, helyiség-alakot öltve.
- Hát, szívest örömest felajánlanám, hogy nézzünk meg egy filmet, de nem úgy készültem, ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja. - A mélyzöld anyagot, ami eddig takargatta ölét, letaszítja magáról, s felpattan. Az egyik ruhakupachoz sétál, felkap onnan egy-két darabot, majd, miközben felsőt aggat magára, egy másik halmazra mutat. - A lenti bakancsod negyven-kettes. Nagy mázli, az én lábam is akkora, szóval vedd fel az egyik edzőcipőm.
Annak ellenére, hogy halvány-lila gőzöm sincs, mit tervezhet, szót fogadok. Odalépkedem, bár végig tüzetesen vizsgálom a talajt magam előtt - nem mondom, picit félek, hogy belelépek egy levesestányérba, vagy valami sokkal, de sokkal rosszabba. Nem merem felmérni, mit rejt a kupac, így előrántom az első lábra húzhatónak tűnő tényezőt, s gondolkodás nélkül fordítok hátat a szemét-jegynek.
Ahogy elnézem, továbbra is csak mosolyog, de nem szabadulok az gondolattól, ami kitartóan visszhangzik az elmém legelenyészőbb sarkaiban. Nem várt vendégeket, meglehet, hogy már aludni készült, erre belerondítottam.
Megingatom a fejem, majd meztelen lábfejemre erőltetem a bejáratott lábbelit, türtőztetve magam, s a bennem élő, tisztaságmániás Taehyungot. Jungkook-é, nem másé, semmi bajom nem lesz tőle. Lehet, hogy ezzel is csak gondot okozok neki.
- H-hová is megyünk?
- Aki kíváncsi, az... ne legyen az. - Nem vagyok biztos abban, hogy így van ez a mondás. - Majd meglátod!
-
- Látod, nem is volt olyan nehéz!
Ha kapnék levegőt, és nem dideregnék az éj hűvös légjárásnak cirógatásától, talán egyet tudnék érteni a mostohaöcsémmel. Ő, mintha meg se érezné saját testének súlyát, másodpercek alatt libbent fel ide, én viszont meg sem tudom mondani, hány minutumot át húzódó tömény kínlódás árán terülhetek most itt el.
Nem válaszolok, sőt, rá sem emelem a tekintetem. Majd, ha kifújtam magam, akkor ráveszem önvalóm a kommunikációra, most képtelen vagyok.
Lehunyt szemekkel hagyom, hadd jusson oxigén a testem minden pontjába, kikapcsolok, és pár pillanat erejéig sikeresen képes vagyok minden további nélkül csak létezni. Nem törődni a ténnyel, hogy zsibbadnak az izmaim, sem azzal, hogy milyen nehezen erőszakolom le a levegőt a légutaimon. Nem gondolkozom azon, milyen elcseszett vagyok, és most az az üresség is elviselhetővé válik pár pillanat erejéig.
Most jó.
- Hé! - Azt hiszem, nem váltam láthatatlanná, annak ellenére, hogy mennyire vágyom rá. JeongGuk hangjára felfigyelek, de továbbra sem vagyok hajlandó kiszakadni a transzból, amiben a pillanat hevében benne ragadtam.
- Hm?
- Nyisd ki a szemed.
Nem akarom.
Azonban, ha nem vagyok hajlandó kommunikálni vele, teljesen feleslegesen rondítottam bele az amúgy nyugis éjszakájába, és vettem el a lehetőséget a kevésbé kényelmetlen időtöltéstől. Ha már így áthúztam a számításait, csak képes vagyok ennyire. Az eltűnés érzése már amúgy szertefoszlott.
Rápillantok, hiába hagy keserű utóízt a cselekedet.
Ő tőlem nem messze foglal helyet, törökülésben - nem igazán látom, mi az, amire szeretné felhívni a figyelmem, így csak sűrűn pillázva meredek rá, hátha rájövök.
Halkan felnevet, majd jobbját felemeli, és az égre mutat.
- Nem én vagyok a látnivaló. - Ha lenne elég bátorságom hozzá, szóvá tenném, hogy rajta sem rossz legeltetni a szemeimet, főként nem holdfényben. Tekintve, hogy túl mulya vagyok, így egyetlen hang nélkül engedelmeskedem.
Felemelem a fejem, de a látvány, ami elém tárul, mindenestül kárpótol az előbbiekért.
Az égbolt olyan, mint egy felfedezetlen tenger – a víz a legsötétebb kék árnyalatát büszkén viseli magán, s a nyugodt felszínt fehér, pajkos fodrok helyett apró, fényló pontok borítják. Megszámlálhatatlan mennyiségű csillag, amik körbetáncolják a mellettük hatalmasnak tűnő holdat.
Még a számat is tátva felejtem a csodálkozás közepette. Talán annak köszönhető, hogy már meg sem tudnám mondani, mióta nem voltam szabadlevegőn - meglehet, hogy emiatt élem meg ekkora élménynek. Vagy, előfordulhat, hogy csak különösen csodálatos az éjszaka színpada a mai alkalommal.
- Király, nem?
- De.
Azt hiszem, nem bánom, hogy az előbb nem lettem semmivé, annak ellenére, hogy káprázatos érzést keltett bennem a gondolata.
Olyan ez az egész, mint a létezés, maga. Ha az előbb eltűntem volna, most nem csodálhatnám a minket betakaró csillagtengert – ezerszer éreztem már úgy, hogy be kellene fejeznem ezt az egészet, de valami mindig azt súgta, hogy várjak még. Lehet, hogy jobb lesz holnap, vagy holnapután. Jövőhéten. Valamikor.
De ha ma befejezem, sosem tudom meg.
Idáig ez tartott életben.
- Tökéletes alkalom az ünneplésre - hiába kémlelem most az eget, nem kell látnom őt ahhoz, hogy tudjam, ugyan ezt teszi. Együtt bámuljuk a végtelent.
- "Végül is nem minden nap van nem-öltek-meg-minket nap." - Egészítem ki az emlékezetes megszólalásával, azonban csak halk kacagással díjjazza az igyekezetem.
- Azt csak viccnek szántam, de ezt most egész komolyan gondolom. - Halkan beszél, de a tökéletes csend, ami a környéket a naplementét követően általában jellemzi, remek körülményeket teremt. Nem kell még csak normális hangerősséggel sem beszélnünk, mégis, gond nélkül megértjük egymást. - Nagyon megijedtél, de nem kaptál rohamot. Segítséget kerestél!
Eddig eszembe sem jutott, hogy normál esetben még most is a könnyeimet nyelve, remegve bujkálnék a sarokban.
- Gyógyulsz. Ez jó. Nagyon jó. - Csak a szemem sarkából látom csupán, de azt hiszem, mindennél őszintébben mosolyog jelenleg.
- Elég ünneprontó lenne most előállni a Jin-féle, "a gyógyulás sosem lineáris" kijelentéssel, mi?
Sajnos nem csak ijesztgetés ez tőle, ez a kő kemény igazság. Ha most egy ideig egyenesen is vezet az út felfelé, lesznek pillanatok, amikor visszaesem egy kicsit, vagy épp az abszolút nullára. Sosem lehet tudni - talán ez az, ami a legelviselhetetlenebb ebben az egészben. Nem hiszem, hogy valaha kijelenthetem majd, hogy teljesen rendben vagyok.
- Kifejezetten az lenne, szóval meg se forduljon a fejedben.
Bárcsak képes lennék alkalmazkodni ehhez, JeongGuk. Bárcsak.
- Igazából, már késő.
- Akarsz beszélni róla? - Súgja az irányomba, s most biztos vagyok benne, hogy engem kémlel mélybarna szemeivel, s nem a mennyboltozatot.
Végül is.
- Te akarsz beszélni róla? - Biztosra megyek, s felé fordulok, s kivételes alkalmak egyike, de egyenesen a szemébe nézek. Éjjel valahogy sokkal könnyebb. Éjjel, Jungkook mellett.
- Ha neked ez nem jelent problémát, nos, akkor csupa fül vagyok!
Az éjszakai fények megcsillannak barátságos tekintetében, mosolya pedig csak hab a tortán. Azt hiszem, sosem volt még ilyen egyszerű szavakká formálni a kínzó ideákat.
- Csak azt nem értem, hogy miért pont én. Sosem ártottam senkinek, tudtam, hogy hol a helyem. Olyan voltam, mint a légy falon.
Hiába kellemetlen, tartom a szemkontaktust. Így valódibbnak hat az a valótlan képzelgés, hogy talán tényleg érdekli a dolog.
- Nem tudtam beszélni róla. Senkinek. Nagyon féltem attól, hogy még rosszabbra fordulnak a dolgok... Vagy másnak is baja esik emiatt. Az első esetek után már úgy voltam vele, hogy értem nem kár, hogy nekem már mindegy.
Összeszorítja a szemét. A szavak csak ömlenek a számból, egyenest a fülébe, de most nem én érzek, hanem ő. Nem akarok neki fájdalmat okozni.
- Olyan soknak hatott az az egy hónap. Mármint, átélni, így belegondolva, olyan volt, mint... tíz év. Annyira tartottam attól, hogy ha fellépek ellenük, minden sötétebbé válik majd, hogy... alkalmazkodtam. Ellenkezni sem mertem.
A csendje megtörhetetlennek tűnik. A szavak tengerét szimbolizáló Jeon JeongGuk teljesen megnémult, és azt hiszem, ez az én hibám.
- Sosem rendelkeztem... túl sok dologgal. Azonban, azt hiszem, ha túl sokáig cselekszel úgy, ahogy mások akarják, megtagadva a magad akaratát, elveszítesz darabokat magadból. Nekem túl sok hiányzik. Most csak vagyok itt, a megmaradt darabokkal, és hiába kapok segítséget, képtelen vagyok életet varázsolni belőlük.
Ideje befognom. Nem kell ezt hallgatnia. Nem akarom őt is magammal húzni a melankólia melegágyába, ahonnan csak keveseknek van lehetősége kikecmeregni.
- Annyira sajnálom, Tae... - Tudom, hogy most a számomra már ismert szituációban ragadt. Annyi mindent akar mondani, hogy végül csak egy elhanyagolható töredékét képes szabadjára engedni.
- Nem kell. Mindannyiunknak megvannak a maga sebei.
Már nem érint kellemetlenül, hogy egymásra meredünk. Figyelem őt, ahogy figyel engem, elengedem a didergést, legyen semmissé, úgy, ahogy a fájdalmam is tette. Most nem zsibbadok, valami azonban még is bujkál a mellkasomban, amit hiába próbálok, nem tudok megmagyarázni.
Azt hiszem, rendben van, ha most nem szól. Szeretném tudni, mit gondol, de ha valaki, én tudom, milyen, ha az ember nem találja a szavakat, amikkel megszabadíthatná magát a gondolataitól.
Fogalmam sincs, hány percet emészt fel a némaság, de megvárom, még azt ő töri meg. Az én időm marha lassan telik, de legalább így végtelen mennyiségűnek tűnik.
- Fázol? - egyszerű kérdés, de annál tökéletesebb kezdet.
- Egy picit.
Több sem kell, felül, és leerőszakolja felsőtestéről a fekete, kapucnis pulóvert, amit még a szobájában kapott magára. Én csak egy halvány mosollyal nyugtázom a tettét, és hülye lennék azt hazudni, hogy nem esik jól az igyekezete.
Felém nyújtja, én elfogadom, azonban hiába cserél gazdát közöttünk a puha pamutfelső, JeongGuk még sem ereszkedik vissza eredeti helyzetébe. Újra a szemembe néz, majd a kis idő elteltével megint felszólal.
- És még valami... - Kezd bele, mire újabb bátorító mosolyt küldök felé. Olyan egyszerűen megy mindez, most, hogy magam is jóval könnyebb vagyok. - Tökéletesen rendben van.
- Mi?
- Elfogadni, hogy nem vagy rendben.
Csak ülünk a csillagtenger alatt, bámuljuk egymást, és most először érzem soknak a távolságot, ami köztem, és valaki más között húzódik.
